Januárban már érintettük ezt a témát, akkor is megjegyeztük, hogy a venezuelai olajat tényleg nehéz kitermelni. Venezuelában nincs SAGD („steam-assisted gravity drainage”) projekt, azaz a kitermelésnek olyan formája, ahol gőzt juttatnak a kőolaj lelőhelyhez, felmelegítve azt, hogy folyósabbá váljon. Ugyanis a venezuelai olaj olyan, mint a méz: szinte alig folyik. Ehelyett ma a dél-amerikai országban a CHOPS, azaz „cold heavy oil production” a vezető kitermelési elv. Ez a módszer a már kimerült lelőhelyek nyomását aknázza ki. Előnye, hogy a kitermelési költség kb. 15-30 dollár/hordó, szemben a fentebb említett SAGD-vel, ahol egy zöldmezős beruházás, azaz új mező létesítése kb. 80 dollár/hordó, míg egy barnamezős, azaz már meglévő, a csúcstermelésén túl lévő mező esetében kb. 40-45 dollár (a kanadai SAGD projektek ma már 40-45 dolláros költséggel hozzák felszínre a kőolajat, amely összeg a részvényeseknek fizetendő osztalékot is tartalmazza). Az SAGD módszer az olajmező valószínűsíthető tartalékának kb. 50-60%-át a felszínre tudja hozni, szemben az utóbbi (CHOPS) 5-20%-os arányával. Egyes vélemények szerint a venezuelai kitermelés megduplázásához kb. 3 évre lenne szükség és plusz 300 ezer hordó kitermeléséhez kb. 1 milliárd dollárt szükséges befektetni. Az ország most napi kb. 1,2 millió hordót hoz felszínre, melynek nagy része az ország nyugati részéről, a Maracaibo-tó környékéről származó, közepes és nehéz olaj. Itt az infrastruktúra elfogadható állapotban van főleg a Chevron jelenlétének köszönhetően. A fejlesztés többnyire folyamatos, így akár az is elképzelhető, hogy a napi 1,2 millió hordós kapacitás akár 2 millióra is emelkedhet záros határidőn belül.
A Maracaibo-tótól keletre, az Orinoco-övnél lévő olajinfrastruktúrát azonban nem a precizitás mérnökei kovácsolták angyalkönnyekből (lenti ábra). A Trump által bejelentett 65 milliárd hordónyi olaj (amely nem a kitermelt mennyiség, hanem a föld mélyén lévő tartalék, amelyet soha senki hivatalosan meg nem vizsgált, ellenben Maduro elnök ennyit írt fel egy cetlire) itt található. Nem is olaj ez, hanem már-már bitumen, melyet 60-40%-os arányban hígítani szükséges, hogy egyáltalán áramlani tudjon a csővezetékekben. Előzetes becslések szerint 100 milliárd dollárt kellene a rendszerbe befektetni, hogy az egész működőképes legyen. De mivel ez egy előzetes becslés, biztos, hogy többe fog kerülni. Persze ez a mesterséges intelligencia éves +1000 milliárd dolláros beruházási igényéhez viszonyítva filléres tétel, de azért mégis szemmel látható. Mindent fel kell újítani, az elektromos rendszerektől kezdve, a logisztikai eszközökön át, de szükség van a hígítás miatt számos adalékanyagra is, (1 millió hordó esetében mintegy 400 ezer hordóra). Arról nem is beszélve, hogy a szakképzett munkások jó része már régen elhagyta az országot. Csak akkor fog minden működni, ha az extra nehéz kőolaj kitermelése köré minden újból felépül, méghozzá modern technológiát alkalmazva. Mert ha nincs például gőz alapú segítség, (amely az egyik legdrágább olajipari beruházás ilyen körben), akkor a tartalékok mindösszesen 5-20%-a aknázható ki. Jó esetben is öt-tíz évig itt semmilyen értelmezhető iparág nem lesz látható.
Emellett a venezuelai olajtartalék becslésének is van egy „szép”, a legrémesebb szocialista tervgazdaságot is felülmúló története. A föld mélyén lévő tartalékok volumene 1980 és 2005 között kb. 60-80 milliárd hordó környékén alakult, majd az azt követő hat évben (2011-ig), mindenféle új mező felfedezése nélkül 300 milliárdra emelkedett. Ebből kérne most az USA 65 milliárdot, úgy, hogy az egyik tényleg megbízható és független energetikai elemzőház szerint (Rystad Energy), a 300 milliárdból (ha igaz) kb. 30 milliárd hordónyi hozható a felszínre.
Nézzük akkor a bombaüzletet! Amerika kb. 50 milliárd hordónyi olajtartaléka 70 dolláros átlagos olajár mellett 43 dollár/hordó költséggel termelhető ki, 50 év alatt. 8%-os diszkonttal számolva ennek teljes jelenértéke valahol 330 milliárd dollár körül alakul. A venezuelai olajat nehezen lehet 70 dolláros átlaggal számolni, minőségéből adódóan 10-15%-os diszkontot biztos érvényesíteni tudnak majd rá a vevők, ráadásul a kitermelési költség is inkább a 60 dollárhoz lehet közelebb. Így ennek az üzletnek a jelenértéke kb. 5-10 milliárd dollár.
Persze a tőkepiacokat nem biztos, hogy az egy évszázadra előreszaladó kitekintések mozgatják. A hangulatot rövid távon más határozza meg, és persze, lehetnek nyertesei az ügyletnek. Például a Chevron, amely sokáig egyedüliként volt jelen az országban a PDVSA-val gründolt közös projekt-vállalatokban. A cég a venezuelai kitermelés 20-30%-ért felelős. A Chevron amerikai külön-engedéllyel működik, melyet a jelenlegi Trump adminisztráció 2026 elején hosszabbított meg. Az engedély korábban korlátozott kitermelést és exportot tett lehetővé a Chevron részére, mára azonban sokkal szabadabb kezet kapott a vállalat, amely az itt kitermelt kőolajat Pascagoula-ban (Mississippi) dolgozza fel, a cég olyan finomítójában, amely a legrosszabb minőségű kőolajjal is meg tud birkózni.
A Valero Energy is hasznot húzhat a fejleményekből, hiszen korábban az egyik legnagyobb vásárlója és finomítója volt a venezuelai kőolajnak. Finomítói, amelyek az Amerikai-öböl partjainál találhatóak, tipikusan az ilyen típusú kőolajra vannak specializálva. A 2026 januári események után a Valeronak is lehetősége nyílt újból venezuelai olajat vásárolnia és finomítania. Mellette a Marathon Petroleum a második legnagyobb amerikai finomító tulajdonosa. A Galveston Bay (Texas) finomító napi, gigantikus méretékű, napi 630 ezer hordó feldolgozására képes (amely az amerikai napi fogyasztás 3,1%-a), ráadásul úgy, hogy elviseli a rossz minőségű olajat is.
Szóval úgy tűnik, hogy az alapfeltételeken kívül minden adott…
Aktuális hosszú távú ajánlásaink (egy éves célárak DCF-modell alapján):
A fenti cikk marketingközleménynek minősül, mellyel kapcsolatban ajánljuk olvasóink figyelmébe az itt elérhető jogi tájékoztatót.
