Donald Trump kampányának egyik fontos mondása, hogy vissza kell szerezni a feldolgozóipar egy részét, és ezzel új munkahelyeket teremteni az amerikai gazdaság számára. Ennek eléréséhez az importvámok emeléséhez/bevezetéséhez folyamodna a republikánus jelölt. A volt elnök több kampányesemény, illetve interjú során kifejtette, hogy a kínai termékekre 60-100%-os vámtételeket vezetne be. Nem kímélné azonban az USA partnereit sem, az Európai Unióból származó termékeket is 10-20%-os vámmal terhelné. Na de mégis mit okozhatna ez a lépés az amerikai – és ami talán minket, európaiakat még inkább izgat – az európai gazdaság esetében?

A válaszadáshoz nem is kell sokat visszamennünk az időben, hogy találjunk egy megfelelő esettanulmányt. Még Donald Trump elnöksége alatt történt – pontosabban 2018-ban – hogy az Egyesült Államok 50%-os vámtarifát vezetett be az importált mosógépekre. Az eredmény a közgazdaságtanban kicsit is járatos olvasó számára nem okozhat nagy meglepetést: bár a lépéssel valóban keletkeztek új munkahelyek, az importvámok árfelhajtó hatásúak voltak. A kutatók azt találták, hogy az intézkedés bevezetését követően átlagosan mintegy 12%-kal drágultak a készülékek. Az áremelkedést azonban nem csak az importált gépek esetében lehetett észrevenni, hanem a hazai gyártmányúaknál is.

Még érdekesebb, hogy hogyan alakult a kiegészítő termékek árazása. A szárítógépek – amelyek nem estek a vámemelés hatálya alá – a mosógépekkel szinte megegyező mértékben drágultak. A számítások szerint a lépés közelítőleg 1,5 milliárd dolláros költséggel járt az amerikai fogyasztóknak éves szinten, miközben a vámbevételre relatív kis hatással bírt (82 millió dolláros emelkedés). Persze ne tagadjuk el, hogy mindeközben közelítőleg 1800 új munkahely is teremtődött az USA-ban, azonban egy új munkahely megteremtése éves 815 ezer dollárjába került az adófizetőknek.

Ennek tükrében nézzünk most rá Európára. Az Egyesült Államok továbbra is az EU legfontosabb export-partnere, az Eurostat adatai alapján az USA-ba való kivitel az EU exporttevékenységének 19,7%-át jelentette 2023-ban. Tegyük fel, hogy Trump megválasztása esetén azonnal bevezetné a védővámokat. A lépés alapvetően nem érintené az európai árszínvonalat, azonban negatív munkaerőpiaci és termelési következményekkel járna. A gyártók a termelés egy részét áthelyezhetnék az Egyesült Államokba, ami munkahelyek megszűnését és a kibocsátás csökkenését eredményezhetné.

A Goldman Sachs számításai megerősíteni látszanak ezt a felvetést. A kalkulációik alapján az európai exportot súlytó 10%-os amerikai vámtarifa 1%-kal csökkenthetné az EU GDP-jét, miközben az árszínvonal relatív stabil maradhatna az „öreg kontinensen”. De menjünk eggyel tovább. Az európai exportot érintő vámok nem maradhatnának válasz nélkül az európai oldalról. Ez annál is inkább így van, mert Kína az amerikai piacról kiszorult termékeinek egy részét minden bizonnyal az európai piacokon próbálná értékesíteni, amely ellen az EU-nak védekeznie kellene, így akaratlanul belecsúszna egy kereskedelmi háborúba, emelnie kellene a vámtarifákat. Ez viszont a korábban ismertettet tanulmány alapján az infláció emelkedéséhez vezetne.

De hogy ne csak Trump vámpolitikájához kapcsolódó bizonytalanságokról beszéljünk, nézzünk rá röviden az USA energiaszektorára, azon belül is a fosszilis energiahordozók kérdésére. Az elmúlt másfél évtized a „palaforradalom” (shale revolution) időszaka volt, ami a frakkolás vagy más néven hidraulikus repesztés (fracking/hydraulic fracturing) felfutásának köszönhető. Ennek során mélyen a földfelszín alá fúrnak, majd egy kilométert vagy többet fúrnak oldalirányban is. Mivel az olaj és a gáz a kőzet sűrű rétegeiben rekedt, és fúrással önmagában nem tud átfolyni a kúton, a termelőknek víz, homok és vegyi anyagok nagynyomású keverékét kell bepumpálniuk, hogy a kőzetekben lévő repedéseket megnyissák. Ez a technika rendkívül sikeresnek bizonyult az Egyesült Államokban. Az U.S. Energy Information Administration (EIA) becslései alapján a palakitermelés 2023-ban elérte a 3,04 milliárd hordót éves szinten, ami az USA olajkitermelésének 64%-át teszi ki.

A nyilvánvaló előnyök mellett viszont jelentős problémák is felmerültek a frakkolás esetében, ami komoly politikai vitákat szül. Az eljárásnak rendkívül nagy a környezeti hatása, nagy a vízigénye, szennyezi a talajvizet és a levegőt, zajszennyezést okoz, valamint földrengések forrásaként is azonosították már. Mára öt államban betiltották a frakkolás alkalmazását (New York, Vermont, Maryland, Washington és Kalifornia). A palakitermelés jövője a jelenlegi kampányban is fontos szerepet kapott. Ebben az esetben Kamala Harris jelenti a bizonytalanság forrását.

A demokrata jelölt vegyes jelzéseket küldött eddig a szektornak. 2019-ben például kiállt a tiltás mellett, valamint a Biden-adminisztráció tagjaként támogatta a demokraták azon célkitűzéseit, hogy az USA 2050-re elérje a nettó zéró károsanyag kibocsátás állapotát. Ez van a mérleg egyik nyelvén. A másik oldalon viszont ott van, hogy a jelenlegi kormányzat – amelynek Kamala Harris is tagja – az Inflation Reduction Act (IRA) keretében több új engedélyt adott ki kutak létesítésére, így 2023-ra rekordszintre emelkedett a palakitermelés. Harris az elmúlt hónapok során inkonzisztens módon nyilatkozott, így nagy a bizonytalanság, hogy hatalomra kerülése esetén miként nyúlna a témához.

És mindez miért fontos Európa számára? Az Európai Unió energiafüggősége magas, külső behozatalra szorul, és ebben a legfontosabb partnere az Egyesült Államok. Az Eurostat adatai szerint az idei második negyedévben importált kőolaj 15,1%-a, az importált cseppfolyósított földgáz (LNG) 46%-a érkezett az USA-ból. Nem nehéz belátni, hogy amennyiben megtorpanna a „palagáz forradalom” a tengerentúlon, az végső soron az energiaárak emelkedéséhez vezethetne, ami inflációs nyomást generálna Európában.

Végső konzekvenciaként elmondhatjuk, hogy jelenleg a legnagyobb kockázatot a bizonytalanság jelenti. A november 5-i választások után kissé fellélegezhet majd a piac, hiszen akárki kerül is majd ki győztesként, a bizonytalanság egy része megszűnik. A fent felvázolt negatív szcenáriók ellenére azonban a helyzet közel sem ennyire borús. Az Európai Uniónak megvan a mozgástere, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon a következő amerikai vezetéssel, hiszen akár demokrata, akár republikánus vezetése lesz a világ legnagyobb gazdaságának, szüksége lesz a szövetségesei támogatására. A Kína elleni fellépés mindkét politikai oldalon teljeskörű támogatásnak örvend, a szankciók azonban csak úgy lehetnek hatásosak, ha Amerika partnerei is az USA mellé állnak. Ez pedig erősíti az EU alkupozícióját.